MOZAIK kör indult, ahol - egy tea vagy kávé mellett - előre megbeszélt regények alapján oszthatjuk meg egymással tapasztalatainkat, véleményünket, ezzel tágítva a világról alkotott gondolkodásunkat.
Következő találkozó: Október 6.
Téma: Murakami: Kaffka a tengerparton
Helyszín: California Coffee, Budapest Teréz körút. 38.
További részletek: jobb oldali menü "olvasókör" link
.
Részlet az első fejezetből:
Felébred. Nem érzi rosszul magát, de ezzel együtt nyilvánvaló számára, hogy valami nincs a helyén. Váratlanul átláthatatlan, vad kavargásba kerül, ami egy ideig elnyom minden fejében zajló gondolatot. Amikor újra magához tér, rájön a legzavaróbb problémára: nem érez semmit. Nyilvánvaló, hogy neki most mélyen szenvednie kellene, a tűzpiros fájdalom folyton ismétlődő agóniájában lenne a helye. Ehelyett: semmi.
De, hogy miért? Éppen ez nem jut az eszébe. Álmok és félálmok partvidékén vitorlázik. Pontosan tudja: ha egy kicsit is hagyná szabadon sodródni a dolgokat, azonnal visszaaludna oda, ahonnan éppen érkezett. Talán ez jó kezdet. Ha képes lenne felidézni álmát, valószínűleg képes lenne megmarkolni azt a vékonyka kis kötelet, amely aztán visszavezeti az álmokon túli, egészen az elhalványulás előtti időre. Akkor pedig eszébe jutna, hogy ki is ő valójában, miből ébredezik éppen. De ehhez meg kéne ragadnia az álmot, azt a lassacskán pókháló vékonyságúra soványodó fonalat, amely jelen pillanatban a reménytelenség súlyos végérvényességével csúszik ki kezei közül. Az álom rohamosan távolodó csónakká válik az óceán végtelen víztükrén. Talán még soha nem látott óceánon távolodó csónakot. Talán óceánt sem. Vagy igen? Most ezt sem tudja eldönteni.
Fáj a feje.
Vissza a csónakhoz, legalábbis a gondolatához. Fegyelmeznie kell magát. Egyszer állt már egy óceán partján. Többedmagával állt a lemenő nap integetésében. Az eget lilára mázolta az esténként minduntalan visszatérő haldoklás színpompája, és néhány festői vénával megáldott felhő. Ihletett naplemente volt. Most arra is emlékezni vél, hogy sajgott a lába, vagy talán a válla. A hajó egyre csak távolodott (tehát mégis látott hajót a távolba veszni), aztán már nem lehetett elkülöníteni a pöttyöt a szemben úszkáló, szinte átlátszó foltoktól. De honnan is jött ez az egész? Persze, az álom. Mert ha az álom kikötözött fonalán át vissza tudná vezetni magát ebből a keszekusza labirintusból a valódi történések szabad ege alá, akkor emlékezne arra, amire most sehogy sem bír ráakadni. Ébredése óta most először jön rá, hogy valójában nem tudja, ki gondolkodik. Tisztán hallja a hangot − azt a jól ismert hangot −, amely visszhangként makacs állhatatossággal pörgeti a gondolatok imamalmát, ha ébren van, szeretkezik, vagy bármi mást csinál. A Kis Fickó! Igen, ő így hívja: Kis Fickó! Ettől a gondolattól nevethetnékje támad. Hogyan hordhat össze ennyi badarságot?
Hol is tartott?
*
… Azt álmodta, hogy...
Borzalmas álom volt.
… meghalt…
…
Persze.
Meghalt.
Idegen város lustaságillatú kávézójában ücsörgött barátai-val, majd váratlanul felugrott az asztal mellől, mert eszébe jutott, hogy a fényképezőgépét a szomszéd áruház mellék-helységében hagyta, átvetette lábát a teraszt az úttesttel elválasztó korláton, balra nézett — nem jött autó —, elindult, és éppen az úttest felénél járt, amikor valahonnan, talán tényleg a semmiből, egy busz törte át magát az ő világába. A jármű felé kapta fejét, még látta a buszvezető kikerekedett szemét, kiáltásra nyílt száját (kiáltott is valamit, de az üveg persze nem engedte át a hangot), majd érezte, hogy teste hatalmas ütést kap, és csak repül, repül hátrafelé. Először a feneke ér le, majd a dereka (nagyot reccsen), végül a feje is irtózatos erővel a kövezethez csapódik. Aztán minden remekbeszabott, a réz-metszetek komor lomha eleganciáját hordozó mozdulatlanságba merevedik; teljes, kimerevített, időtelen mozdulatlanságba. És ő — ebben most már igencsak biztos volt — meghalt. Barátai szeme előtt a betonra fröccsent, mint egy széttört tejesüveg.
Rémisztő.
Éppen azokat a rettenetesen életszerű álmokat látja, melyek a felébredés előtti félálomban úgy tekerednek az ember nyakára, mint vesztüket érző szeretők? Volt tehát az álom a balesetről. Mi volt a balesett előtt? Ez most azonnal eszébe jut. Szabadtéri koncerten ácsorgott jólesően emésztve a nem rég elköltött ebédet. Fehérre meszelt pavilon. Kellemes, majdnem úrias közönség, tovasétáló párocskák és pázsiton motozó kutyák. A muzsika andalító hullámokban éri el; a fákon átszűrődő, korántsem tolakodó fénypászmák mintha mindenáron illesz-kedni akarnának az akkordokba. Az ebéd előtt pedig… Aznap reggel későn kelt… Előtte való este nem történt semmi különös, bort ittak, frissen sütött francia kenyeret ettek és beszélgettek. Az előtt pedig...
A szájában savanyú íz árad szét. Eddig nem is vette észre, hogy van teste, most azonban minden egyes sejtje súlyt, jelen-tőséget követelt magának. Felemelné a kezét, de az nem mozdul. Vagy talán már rég a levegőbe lendült, csak a mozdulatban nem volt ellenállás, hogy észrevegye? Egyszer látott egy filmet az űrhajózásról. Lenyűgözőnek találta a tényt, hogy a test súlya is éppoly relatív, mint minden más ezen a világon; hogy léteznek olyan helyek (tulajdonképpen ezek vannak túlnyomó többségben), ahol a testet nem húzza lefelé a gravitáció. A félálom és ébrenlét ezen töredezett partvidékén talán éppen ez a helyzet. Újra az álomra gondol, és az álom tovább pereg (meghalt), majd ismét megérzi szájában azt a kellemetlenül savanyú ízt. Túlságosan jól emlékszik arra a szörnyű álomra. Zavarba ejtő részletességgel idézi fel a buszvezető eltorzult arcát. Nem is ez a gond. Az ember néha ilyen pontosan emlékszik mindenre. A problémát valahol az álom szövetében sejti. Az összefüggésekben. Abban, ahogy az események egymáshoz kötött vagonokként menetrendszerű, kérlelhetetlen rendben sorjáznak benne. Az álom többnyire szaggatott, megmagyarázhatatlan; széttartó, gumiszalagként hullámzó egyenesei soha nem maradnak sokáig egymástól azonos távolságban. Az álom óceánként hullámzik, szürreális, lyukas piramisokat cipelő, zsiráflábú elefántok nőnek ki belőle termé-szetes nyugalommal, és ezzel az erővel felvértezve esetenként sokkal pontosabb és lényeglátóbb, mint a szimpla élet.
De az ő álma — bárhogy tologatja az idő másodpercekre skálázott vonalzóját — egy síkban mozog. Túl egyszerű. Jól emlékszik a múltra. Mikor is történt az a másik baleset? Úgy hat éve. Az álomban nem létezik olyan, hogy „hat éve”. Ettől álom. Csak ezen a módon válhat hatalmasabbá az idő történé-seinél. Mert nincs benne idő! Egyszerre zajlik száz dolog, vagy egy dolog százszor. Pontszerű, mint egy fekete lyuk.
Újra elönti a savanyú íz…, … aztán elsodorja egy kép. Piros, háromkerekű biciklin ül. Az ő járgánya. A ház mellett terméskövekből kirakott járda kanyargott egészen a kertkapuig. Odáig bicajozott el, megnézte a rozsdaette kaput és az onnan kifeszített drótkötelet, amely a ház távolabbi sarkára erősített kolompban végződött, aztán megfordult és eltekert egészen a szőlőskertig. Ekkor még óvodás sem volt. Es az iskola? Azokra az évekre is emlékszik, de nem egy időben — sajnos nem —, hanem az események zörgő csontú anatómiai sorrendjében — gyerekkor, kamaszévek, ifjú felnőtt... Újra szétárad szájában a kellemetlen íz. Legszívesebben köpne egyet. Miért érez ízeket? Mindig is utálta a keserűt. A kora reggelekre emlékeztette, amikor kint még sötét volt, és neki el kellett hagynia az ágy langypuha melegét. Talán most is ez a dolga. Fel kellene ébrednie. Felül majd az ágyban, kinyújtja a kezét és megnézi az éjjeliszekrény közepén strázsáló órát, amit minden reggel ellenőriz pillantásával, még akkor is, ha aznap nem kell időre kelnie. Hát persze, most is ágyban fekszik. Mikor feküdt bele? Minden bizonnyal este. A bor és a beszélgetés után. Mégsem! Az után egy másik reggel jött, egy egészen másik reggel, amikor elindultak otthonról, és amelynek délutánján egy kávézó teraszáról kilépvén az úttestre...
az íz gyötrő módon elhatalmasodik
… meghalt.
Minden, ami van, ami most van. Nem érzékeli az időt. Az íz kékes színűvé válik, bár ezt az átmenetet képtelen megmagyarázni önmagának. Nem lehet álomban, hiszen mindenre emlékszik, nem lehet időben, mert minden kiterjedés nélküli, pontszerű; az íz színné változik, a végtagjai pedig hangokká. Teste könnyed és rezeg, egészen konkrét hangokat hallat. Eddig észre sem vette, hogy nyitva van a szeme. Miért nem vette észre? A savanyúan, kéken, magas hangon rezgő időtlen pontszerűség körülötte van, de benne is létezik. Elmosolyodik és megkönnyebbül. Hát mégis álom?! A kékség erősödik, a hangok is. Nem. Hiszen minden múltra jól emlékszik, pontosan, betartva az idő szigorúan egyszerű és ostoba szabályait. Legszívesebben kiáltana, de mégsem teszi meg. Mintha teljesen felesleges volna. Ismét arra az egy pontra gondol, amikor lelépett a kávézó teraszáról. Mert ha tényleg...
… ha tényleg meghalt, akkor az a pillanat életének legfontosabb eseménye volt. Felnevet. A nevetés mélykék hangokat és még savanyúbb ízt renget végig mindenen, kívül és belül egyaránt. Mikor valamelyest lenyugszik a hullámzás, eszébe jut valami nagyon fontos dolog, de arra még képtelen, hogy érthetően meg is fogalmazza azt önmaga számára. Lehet, hogy csak egy érzés, amely belülről indult útjára, de az irányokat itt nem lehet megbecsülni; ami belülről jön, akár kívülről is eredhet. Nem is lényeges. A kék szín tovább erősödik, és bár újult erővel meregeti szemét, formákat nem lát maga előtt.
Szívesen elmerengene ezen a semmin, de új érzés úszik tudatának felszínére, amely szerint el kell innen tűnnie, mert bárhol is legyen most — álomban, vagy (ezt még mindig nem mondja ki szívesen) a halálban — olyan hely ez, ahol a dolgok saját súlyuktól remegve vékony peremen billegnek, majd felfelé vagy lefelé (ez lényegtelen), de mindenképpen zuhanni kezdenek.
Bármi történt, vagy történik, el kell indulnia.
MOST