january 12, 2011 04:49pm

Önmegváltoztatás

Rendszeresen hallgatunk Taoizmussal kapcsolatok előadásokat. A minap hallgatott előadás után hosszasan elbeszélgettünk arról, hogy miként és milyen jövőbeni sikerrel lehet - lehet-e egyáltalán - megváltoztatni világképünket, önmagunkat, árnyékosabb oldalunkat. Konkrét eredményre nem jutottunk, de ez természetes, ki tudhatná, milyen a célban, míg nem ért oda? Egy dologban viszont megegyeztünk: az út beláthatatlan, nem tudni tehát, mi lesz két kanyarral távolabb, az sem látható előre, hogy milyen nehézségek, illetve segítségek kerülnek elénk lépéseink során, és éppen ez benne a kecsegtető. (A hídon akkor kell átkelni, mikor odaértünk.) Ki tudja, sikerül-e elérni a megvilágosodást, a halhatatlanságot? Eleinte még az sem biztos, hogy egyáltalán létezik-e ezen szép nevű célok megléte, vagy mindez csupán mítosz, hitbéli délibáb. De ha az ember feltételezi az út meglétét, ha képes felfogni, hogy a próba, a (mégha fiktív)cél felé való elindulás nem árthat, sőt hozhat valami új élményt az ember életébe, akkor hirtelen lehetőségként merül fel benne a cél. És ha az úton való haladás tapasztalatokkal is gazdagítja, valósággal, tehát érzékelhető élményekkel, akkor egyre láthatóbbá, valóságosabbá válik maga az út is. Egy eddig ködös, tétova célnak tűnő, távolban remegő kép konkrétummá válik. Talán ez az egész kérdés lényege. Nem kell spekulálni, nincs szükség előre kitalálni a jó vagy rossz kimeneteleket, nem kell fantáziálni a majdani sikerekről, hanem el kell indulni. Előre. Mindig egy lépést, ahogy Momo utcaseprő barátja mondja. És ahogy haladunk az úton, cselekvésünk, a megtett lépések teszik majd valósággá a célt, a jelen és a következő lépés valódiságát. Mennyire egyszerű és milyen nehéz. Így halnak el a jó dolgok. Gondolkodni kezdünk, mérlegelünk, félünk, majd megijedünk, vagy vágyakozunk és elfelejtünk cselekedni. Pedig csak ennyi kell. Lépni egyet valamerre és arra hamarosan út is lesz. Önmagunk megváltoztatása is így megy. Ne gondolkodjunk, tegyük. Mindig az adott időben, mindig az adott pillanat próbájának helytállva. Ha sokra tartom magam, kevesebb leszek. Ha alázatos vagyok naggyá válok. Önzetlenül adni kell az önzetlen kapáshoz. A világ egyensúlyban van, tehát bármilyen cselekedetünk egyensúlyi hatást vált ki. Ha változtunk magunkon, a világ nagy bölcsességében és pontos mechanizmusában reagálni kénytelen erre. Ha csak gondolkodunk és nem cselekszünk, akkor a világ gondolatokkal és érzelmekkel válaszol csak. Tehát ha sok gondolatot és érzelmet akarunk,akkor sokat kell gondolkodnunk, ha viszont valódi változásokat akarunk, akkor cselekednünk kell. Ha egyszer ego nélkül képesek leszünk cselekedni, akkora világ egotlanul, tehát teljes szélességében, töredezettség nélkül nyilvánul meg számunkra. Ez a cél. Imhol a megoldás: dobd el a gondolkodást, mint fő cselekvést, és magadat, mint a világ kiszakított, birtokolt szeletét és cserébe változásokat, magát az egész világot kapod. Könnyű? Dehogy! Roppant nehéz, mégis csupán egy lépésnyire van. Mindenki, aki ezen az úton jár, hosszú ideig készíti fel magát erre az egy lépésre, de attól még az akkor is csak egy lépésre lesz tőle. Egy jó tanács magamnak, melyet remélem megfogadok, ha eljön az ideje: Ha cselekedni lehet, cselekedj, majd előtte és utána gondolkodhatsz, ha annyira hiányzik ez a dolog. Remélem elég bölcs leszek majd az adott pillanatban ahhoz, hogy cselekedni is tudjak, és ne ragadjak le a tűnődés, az érvek, ellenérvek, a kifogások és érzések ragadós mezején. De túl sokat gondolkodtam. Cselekvés helyett.

0 comments | Hozzászólás

october 19, 2010 07:33pm

A szerkesztő utószava

Nemrég fejeztem be egy könyvet!
Remek volt.
Úgy vélem, értettem, és az "értés" kifejezés mögött nem csupán a tartalmi történések és üzenetek szellemi bekebelezésére (faltam a könyvet) gondolok, hanem talán azon mögöttes tartalmak felfogására is, melyek nem feltétlenül csapják arcul az embert, mondván: itt vagyok, érts meg!

A fekete leves ez után következett. Meglepetten tapasztaltam, hogy a regény utolsó sorai után a könyv fizikailag a szerkesztő utószavával zárul. Mintegy tíz oldal. Olvasni kezdtem hát, hiszen a könyvnek akkor van vége, ha az ember a legutolsó oldalra lapoz, jó könyv esetén kiböngészi még a nyomdai információkat,a plafonra pillant, felidézi a történteket és nehéz a szíve, mivel véget ért valami jó és megküzd hiányérzetével, amit csak egy új könyv kézbevételének izgalmas pillanata képes majdan betölteni. Hozzáfogtam a szerkesztő utószavához,

és...

Nem értettem!
Nem mintha a benne szereplő szavak kifogtak volna rajtam. Konkrét jelentésük átszüremkedett hozzám, mégis: a szöveg sok volt, mérhetetlenül irodalmi, iszonytatóan szakmabeli, túl okos. Keresztül és kasuk zúgtak benne az irodalmi áthivatkozások, általam ugyan ismert, mégis, ilyen módon ismeretlen szerzőkre történő utalások. Beszédes allegóriákat és példa nélküli allúziókat emlegetett (mintha még azzal is törődött volna, hogy jópofa alliteráló oximoronokat csemegézhessen a jóravaló, mit sem sejtő olvasó. Csak úgy hömpölygött benne a szerkesztő mérhetetlen irodalomismerete, választékosan literátus lélegzetvétele. Ködös képpel elmémben olvastam végig a tíz oldalt, (most visszagondolva, nem tudom, mit is akart mondani), majd kissé rémülten, merőben elbizonytalanodva tettem le a könyvet, és az a rettenetes gondolat kezdett kényelmetlenül fészkelődni bennem, hogy merőben ostoba vagyok. Hiszen a szerkesztő utalt és hivatkozott és említett és birllírozott, mintha abba a tíz oldalba jobbat és többet akarna beleírni az előtte közölt 280 oldalnál.
Kétség sem fér hozzá, a szerkesztő okosabb nálam, megmutatta. Ezek után persze az is egyértelmű, hogy nem értettem a regényt.
Vagy talán nem kellett volna elolvasnom az utószót, és okosnak gondolhattam volna magam, nem csupán kis pontnak egy nagyon okos szerkesztő sötét árnyékában!?

Egy dolgot megfogadtam: ha valaha is utószót kell írnom egy könyv végére, vigyázni fogok, hogy az olvasó ne veszítse el addig megőrzött önbizalmát; hadd higgye, hogy a könyv megértésébe vetett szellemi munkája nem volt teljesen hiábavaló, és hogy nem szükséges irodalomtörténészi exodikon, sem-nem barokkos fogalmi enumeráció, mely által végre megtörténhet a szerkesztői apoteózis.
Hát nem?

0 comments | Hozzászólás

june 01, 2010 08:34pm

Via Francigena

Elhatároztuk!

Mióta lejártam a Camino-t foglalkoztat a gondolat, és nem hagy nyugodni. Via Francigena. Végig kéne járni. Hogy miért? Épp ez volt a baj. Nem volt miért. Ok híján pedig nem volt út sem. Ez az út messziről indul és messzire megy. Az Angol Canterbury városkájából egészen Rómáig.

Szép út. Át Európán Angliát, Franciaországot, Svájcot és Olaszországot érintve 1800 km hosszan. Az út talán ezért hívogatott szüntelen, de (mint már említettem) hiányzott belőle a cél. Pusztán a gyaloglás nem adott elég okot. Célokra van szükségem, valamire, ami számomra is értelmessé teszi azt, amit éppen csinálok. Az új terv tehát váratott magára.

Aztán egy szép napon (ma), mint ahogy Pallasz Athéné is tette, az egész teljes vértben ugrott elő a semmiből.
Szürke nap volt a mai, de két napja tudtuk (Zsófi meg én), hogy valami kreatív, messzire mutató dolog készülődik a háttérben. Én az interneten bütyköltem valamit, Zsófi a kanapén múlatta az időt, és intenzíven unatkozott. Beszélgetni kezdtünk. Az unalom kissé rám is átragadt (élénken villantak fel életem azon pillanatai, amikor nem volt elfoglaltságom és úgy éreztem, az életnek - legalábbis az enyémnek - nincs semmi értelme). Lassan formálva lomha gondolatainkat felmerült a kérdés: mi értelme van ennek az egésznek? Mit mondhatnék valakinek, aki Zsófihoz hasonlóan egy bárhol lévő kanapén fekszik, és felteszi nekem ezt a kérdést: mi értelme van?

Nem tudom.

Ha valaki a gyerekét neveli, van célja. De csak azért, mert van gyereke. Ha nem lenne, élete értelmetlenné válna? Nekem például nincs... Egy orvos, ha gyógyít, miért teszi? Ez a munkája? És ha meggyógyít valakit, miért teszi? Hogy felgyógyult beteg újra megbetegedjen, vagy legkésőbb öregkorára, de valamikor mindenképpen, meghaljon? Mi értelme van alkotni, könyvet írni, villamost vezetni, ha nem számítjuk a kötelességet, a megélhetés (pénzkeresés) szükségességét?
Halványan talán sejtem az okokat, de tudni nem tudom.

Kimentem mosogatni és tovább foglalkoztatott a kérdés. Ahogy fogytak a szennyes edények úgy vált egyre pontosabban megfoghatóvá a teendő: Meg kell kérdezni. Hol? Kitől? Anno a Caminót éppen személyes kérdéseimtől hajtva tettem meg. Visszamehetnék ugyanoda, de valahogy (ezt egyértelműen éreztem)a régi út nem vinne előre.
ÉS ekkor ért össze mőbiusz kiismerhetetlen kígyója. Itt az ok! 1800 km-en át kérdezősködhetem magamtól, másoktól.

Felcsaptuk a Ji Ching-et, és megkérdeztük: ha jövő ilyenkorra elindulunk ezzel a kérdéssel a tarsolyunkban, ha egy évig arra szánjuk az időnket, hogy ezen tervünket elmesélve pénzt gyűjtsünk az útra, ha könyvet írok erről az útról is, hátha más is választ kap általam mindezt jól tesszük-e, áldás van-e újdonsült tervünkön? Az 58-as jel jött ki.
Belevágunk hát.

Jövőre ilyenkor(napra pontosan), Június elején elindulunk. Addig még hosszú az út. Elég sok pénzt kell összegyűjtenünk, de ha a döntés megszületett, a többi már csak részletkérdés, semmiség tán.
Izgatott vagyok.

0 comments | Hozzászólás

april 29, 2010 03:32pm

Érzelmek

A bánatban is, mint minden más "lelki megrázkódtatásban" van egy pillanat, amikor eldönthetem, hogy megadom-e magam az érzésnek, vagy sem. Rövidke idő ez,de nagyon hasznos, mert választani enged.
Olvasok egy könyvet: Claudia Hammond: Érzelmi hullámzások.
Kiderül belőle, hogy minden érzelmi reakciónkat, vágyunkat, késztetésünket kíséri, megelőzi valamilyen kémiai reakció, hormon-kiválasztás stb. Eleinte úgy tűnt(el is keseredtem tőle), hogy érzelmi gép vagyok. Tehát nem azért akarok boldog lenni, mert a boldogságra vágyom, hanem mert nincs elég dopamin a szervezetemben? Vagy azért vagyok depressziós, mert más kémiai anyag hiányzik, túlteng, vagy éppen stagnál bennem? Rettenetes gondolat: bio-robot vagyok, mintha a Star Trek-ből léptem volna ki a világra.
Azután (hála ég) tovább gondolkodtam és kiderült: lehet másfelől is nézni a dolgokat. Mi van akkor, ha a testem nem fölöttem áll, hanem mellettem. Mivel érintkeznék a világgal, ha nem a testemmel, és mivel érezném magam rosszkedvűnek, boldognak, szerelmesnek, vagy rettentően dühösnek, ha nem a testemmel. Szükségem van rá, hogy megéljem az érzéseimet,hiszen nélkülük nem tapasztalhatnám meg őket.
Megnyugodtam!

És még mindig ott van az a kis rés, mikor a történés - átjutván felfogóképességem szűrőjén - olyan valósággá válik számomra, amelyre aztán testem (kémiai és egyéb alkotórészeim) végre reagálhatnak.
Azon tűnődtem, hogy miként foghatnám meg a rést, hogyan tehetném be a lábam az ajtóba, hogy ne csukódjon rám a dühkitörés, vagy bánat rettenetes ajtaja.
A megoldás éppen az a gondolat volt, ami eleinte elkeserített: a testem bánatos.
Ha legközelebb megbántanak, elém állnak sorban, nem sikerül valami, amit olyan nagyon akartam, hogy sikerüljön arra gondolok majd: a testem bánatos, szorong, bosszankodik, azok a fékezhetetlen hormonok cserének helyet bennem, garázdálkodnak az agyamban, vonulnak ki vagy éppen be egy területre. Hát nem sokkal, de sokkal jobb érzés az, ha az ember tudja, nem a világvége közeleg, hanem csupán az ezen a földön sétáló porhüvelyem reagál éppen úgy ahogy a kedve szottyan?

Azt hiszem könnyebben viselem el a rosszkedvemet, ha tudom belül pumpák indultak be, és kapcsolók kapcsolódtak le, és tulajdonképpen nem is én vagyok bánatos, hanem a testem végzi a dolgát. Hagyom hát had csinálja, úgy is abbahagyja egyszer. Majd megpróbálok más kapcsolókat benyomni, és más pumpákat elindítani, hogy nem legyen annyira rossz a dolog.
Felüdítő érzés, hogy engem nem érint az egész, csak részben.

0 comments | Hozzászólás

april 13, 2010 09:36am

Az első

Ez az első gondolatom,
üres, így hát abbahagyom!

1 comments | Hozzászólás

lorantuzenet@gmail.com
2010 © Allgood